A Kitanachelin a kulináris világ enyhén fonákos szimbóluma, a Michelin Guide japán paródiája. Egy díj, amivel az első ránézésre lepukkantnak nevezhető, de igazi finomságokat kínáló éttermeket jutalmazzák Tōkyōban. Az öreg és többnyire eldugott helyen álló (olykor-olykor már kimondottan rossz állapotban lévő) éttermek gasztronómiai elismerésére szolgáló kitüntetés elnevezése a piszkos (汚い - kitanai) szó és a Michelin (ミシュラン) márkanév összeolvasztásából született.
E díj népszerűsítését célozza a Fuji Televízió tavaly decemberben hasonló címmel indított gasztronómiai programja is, amit először csak egy különkiadásnak szántak, de végül több régióra kiterjedő, rendszeresen jelentkező sorozat lett belőle. A Tunnels no Minna san no Okage Desu szórakoztató műsor sztárjai az eddig leadott 14 epizód során már 38 étteremben jártak, s ezek többségében az ütött-kopott külső ellenére - saját véleményük szerint - rendkívül finom ételeket találtak.
A műsor készítői a nézők javaslatai alapján választják ki célpontjaikat. A metropolisz hétköznapi forgatagának szeme elől jól elrejtett mellékutcákban számos olyan régi étterem található, amelyet főként csak a közelben dolgozók vagy az ott lakók ismernek. Ezek azok a területek, ahol kulináris kincsesbányák rejtőznek. A Kitanachelin kalauz (きたなシュラン) stábja felkeresi azokat az éttermeket, amelyeknek esélyük se lenne arra, hogy a Michelin-csillagot osztó bizottság rájuk pillantson, pedig valójában a koszos és kopott külső mögött igazi ételspecialitásokat találnának. A Tunnels házigazdái (Ishibashi Takaaki és Kinashi Noritake) két-két vendégszereplővel kiegészülve alkalmanként 2-5 helyszínt tesztelnek.
A kiválasztott étkezdék ételkínálata nem minden esetben változatos, de ami rendelhető arra nem lehet panasz. Túlnyomó többségében az egyedi módon készített hagyományos japán tésztaételek (ramen, soba, udon) jelentik a helyi specialitást, de van olyan étterem is, ahol a kínai ételek alkotják a menü nagy részét, vagy esetleg a nyugati stílusú konyha a jellemző. A három fős Kitanachelin zsűri mindenhol kipróbál egy-egy fogást, majd az étkezés végén meghozzák a döntést. Az osztályozásnál figyelembe veszik a környéket, az épület állapotát és az ételek minőségét is. Minden címhez díszes, csillagos oklevél és egy Michelin-babára hasonlító figura jár.
Nem probléma, ha a padlónak konyha szaga van, nem számít, ha a tányéron ottmarad a szakács ujjlenyomata, nem gond, ha a falak összefirkáltak és koszosak. A konyhafőnök nem Gordon Ramsay, hanem lehet, hogy csak egy idős japán úr, de az étel amit készít különleges és ízletes. A lényeg tehát, hogy az ennivaló olcsó és a minősége mégis olyan, amivel akár a nagy éttermek kínálatában is helyet kaphatna.
Ezek a Japánban B-kategóriás ételnek (B級グルメ - B-kyu gurume) nevezett fogások az utóbbi időben kezdtek igazán népszerűek lenni. Ahogy az UNIQLO ruházati üzletek és a SHOP99 élelmiszer áruházak, úgy a B-kyu gurume is minősége és megfizethető ára miatt kapott mára kiemelt figyelmet a gazdasági problémákkal küszködő ország mindennapjaiban: a napilapok híreiben rendszeresen szerepel, a gasztromagazinok külön ajánló rovatokat indítottak, blogok százai választották fő témájukká és - ahogy az látható - időnként a televíziócsatornák is foglalkoznak népszerűsítésükkel.
Japán mindig is híres volt honosító szokásairól: a szigetország mindennapjaiban számos olyan elemet találunk, aminek gyökerei az ázsiai kontinensről, vagy Európából eredeztethetők. Így válnak a külföldről származó ötletek - miután saját elgondolásuk szerint átformálják őket - a japán életmód színezőanyagává. Ez történt most a Michelin-csillaggal is.
A 2007-ben indított francia Michelin Étterem Kalauz főleg az utóbbi két évben kapott nagy figyelmet Japánban. A különleges nemzetközi elismerést adó háromcsillagos Michelin Restaurant kitüntetést a japán fővárosban tavaly novemberben már 11 étterem tudhatta magáénak. Ezzel Tōkyō megelőzte Párizst és a világ gasztronómiai fővárosává lépett elő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése